Futni vagy nem futni

Bekezdésként eltérnék egy kicsit a tárgytól, amit a cím sejtet. 
Öröm volt a kis lelkemnek, hogy a legutóbbi bejegyzés óta többen is érdeklődtek a jótékonykodás mikéntje után, valamint sok levelet is kaptam, amelyben kérdezték, hogyan is segíthetnének. Eszerint mégiscsak olvasták, olvastátok a blogom legutóbbi írását, és ezt borzasztóan köszönöm!  Még olyan régi barátom is, akiről azt hittem, nemhogy egyáltalán olvassa a blogomat, de hogy egy ilyen téma lesz az utolsó, ami felkelti az érdeklődését. Elméletben nincs ebben semmi különös, hiszen jó ember ő, régóta barátom, egyszerűen csak ez a téma és ő azt hittem - ezek szerint tévesen - távol állnak egymástól. Aztán egyszer csak rám írt, hogy jöhetne-e valamikor segíteni. Akkor azt éreztem, ez már egy kis győzelem! Nem nekem, hanem Nekik ott a Klauzál téren és a Borároson, meg mindenütt!

Ezúton elnézést kérek, hogy nem írtam azóta, de azt hiszem, picit megfutamodtam. Átvitt értelemben mindenképp. Nem tudtam hogyan tovább. Maga az élmény, ami ért aznap ott, őszinte leszek, idő kellett, míg feldolgoztam. A bejegyzésbe pedig azt hiszem beleraktam az egész lelkemet - a hálámat, a dühömet, Andókát, úgy ahogy van, hogy segíthessek. Ti pedig elolvastátok, és nekiláttatok segíteni! Végtelenül megtisztelő megírni olyasmit, aminek hatására az emberek cselekednek, főleg azért, mert ezt szerettem volna elérni! Ez pedig így is történt: sokan segítettek azóta rászorulókon, ismerősök vagy ismeretlenek egyaránt! Köszönöm ezt Nektek/Nekik az Ő nevükben is! 

Mint ahogy beszélni valója, úgy írni valója is mindig akad Andókának, de sokszor csak ültem a kis fehér laptopom előtt esténként, és azon gondolkodtam, most akkor írjak egy posztot a túródesszertekről? Komolytalannak éreztem, és talán nem méltónak a pudingos kislány felé! De most már talán Ő sem fog megharagudni, ha visszatérek Andókásan, így hát vágjunk is bele! 

Szóval futás. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy futós lány (és itt most finom voltam és nőies). Az általános iskolában és középiskolában volt egy számomra értelmezhetetlen feladat testnevelés órán, „kúper-teszt”. Biztos emlékeztek. 12 percig kellett futni körbe-körbe a pályán. Miért pont 12 perc? Miért nem 11? vagy 13? Szerintem totál nem logikus. No mindegy is, egy dolog biztos volt ezekben a feladatokban: Andóka végzett utoljára… Akár épp pufifánk voltam, akár nem. Általában már söpörték a salakot utánam, amikor bezuhantam a célvonalba. Tök égő volt nah. Legfőképp pedig nekem, mert meggyőződésem, hogy én nem tudok futni. Nem arról van szó, hogy utálnék, vagy ilyesmi, hanem NEM TUDOK FUTNI CSAK ÚGY. Félreértés ne essék, tudom gyorsan kapkodni a virgácsaimat ha muszáj (ha megkerget egy kutya nem állok egy helyben), de esküszöm, látom magam előtt, ahogy futok: a gyaloggalopp láb mozgás oldalirányba hozzám képest semmi! Míg a filmekben mindenki fitten frissen gazella testűen suhan az úton mosolyogva, „imádok futni” arccal, szinte mintha felhőkön szökkennének… és ekkor elképzelem magam, ahogy futok, lúzereskedve, oldalra kalimpáló lábakkal.

A barátaim közül sokan futnak, hol élvezetből (fura népség ők ez biztos), hol kényszerből (strandszezon), de én határozottan ellenálltam. Eddig. Történt ugyanis, hogy nem is olyan régen elkezdett érdekelni a dolog. Olyan szépen beszéltek róla a többiek, legfőképp a Kereszttesóm (innen is köszipuszi), hogy elkezdtem kacérkodni a gondolattal: Andóka, le kéne menned futni.

Nem kapkodtam azért el ezt a dolgot, az elhatározást mindenféle olyan fontos teendők követték, mint szimpatikus cipőfűző választása a már meglévő szuper pompás edzőcipőbe (naná, hogy kiderült, hogy ez valójában futócipő, mi ez, ha nem jel), mert hát ez fontos. Pont. A zenei listát is összeállítottam a telefonomon, ugyanis mindig, ha meghallottam egy jó számot a rádióban, gyorsan feljegyeztem, mondván, „hm, erre tudnék futni”. Múlt hétvégén már le szerettem volna menni futni a Balaton partra – mondván, mi más tudna rávenni erre, mint a szeretett Balcsi – ám az időjárás nem volt barátom, és úgy voltam ezzel, mint az első opera élménnyel: óvatosan vele, örökre meghatározza a későbbi  kapcsolatotokat! Mivel nekem az első ilyen zenés attrakcióm 4 aspirin társaságában végződött, óvatos duhaj voltam futás ügyben is.

Eljött aztán a tegnap. Nem úgy keltem reggel, hogy MA FUTOK. Igazából fel sem akartam kelni, bár tudjuk, ez nem kívánságműsor. Vészesen melegedett napközben az idő, ilyenkor pedig én is, mint minden magamfajta nem tökéletes gisellebündchen vonalakkal megáldott pályatársam szívhez kaptam: bakker már május, mindjárt itt a stand szezon és a Rukkel-tó, és még nem vagyok gazella testű. Azonnal moströgtönmennikell mozogni (ezúton üzenném saját magamnak és sorstársaimnak, hogy valóban mozogni jó – pfff, mekkora sportnagykövet lettem –de nem leszünk gazella testűek talán soha, mert még Giselle se néz ki úgy valójában szerintem, mint Giselle. Ezt minden nap megpróbálom magammal elhitetni. Ha sikerült, szólok).

Mit csűrjem-csavarjam itt a szavakat, el akartam menni tornázni, de végül hazaérve inkább ledőltem az ágyba a migréntől szenvelegve, amikor a Kishúgom megérkezett hozzám. Közölte, hogy elviszi a kocsimat – mert ő bizony elmegy edzeni, és nem lenne-e nekem is kedvem megmozdulni. Bájos teremtés, de mindig igaza van – ezt el ne mondjátok neki! Mondtam is kedveskémnek, hogy jóarc vagy, vacsora is kéne gondolom neked mire hazaérsz, de ha elviszed a kocsit, mégis hogy menjek el az edzőterembe és bevásárolni? Hm? Hm? Cuki flegmasággal rávágta: menj el futni itt és vegyél valamit a zöldségesnél a sarkon. Hát mivel sok pénzért taníttattuk ki a Gyereket valamint természetesen vág az esze mint a borotva ösztönösen, rájöttem, hogy nem is mond olyan butaságot. Itt is van a közelbe az utca, ha összeesek akkor is haza tudnak hozni, és még a zöldségest is meglátogathatom közben! Úgy belelkesültem, hogy még Ő is megijedt szerintem, de csak helyeselt buzgón, ne essen a lelkesedés! (szerintem azt hitte egyébként, hogy visszafekszem az ágyba, ha kitette a lábát az ajtón)

De nem tettem. Helyette befűztem a régi cipőbe az új szimpatikus cipőfűzőt, gyorsan letöltöttem a "nikerun" applikációját (mindent dokumentálni kell alapon), lemostam a sminkemet (nehogy már futó pandának nézzenek izzadtan), felrántottam egy nem szimpatikus mackónadrágot, Minnie egeresbe felkötöttem a hajamat, és megindultam. Olyan elégedett és büszke voltam magamra amikor ráléptem az aszfaltra, hogy el sem tudom mondani, mintha az Olimpián álltam volna rajthoz! Mindösszesen 13:18 percet futottam, a Róna utca és a Szugló utca sarkán egészen megiramodva, kb. másfél kilométert, ami gyakorlott sportolóknak nevetséges táv, de nekem a maraton volt maga! Büszke voltam, mert legyőztem Andókát, neki iramodtam 31 évesen a futásnak (jobb később mint soha ugye), és végre nem azért nevetgéltem magamat kívülről látva, mert gyaloggalopposan cikáztam, hanem mert láttam magam előtt a végtelen nagy büszke vigyort a fejemen végig, mind az összes tizenhárom perc tizennyolcmásodperc alatt!

És hogy milyen volt? Kűzdöttem az életemért. És hogy ment? Andópapa kedvenc szófordulatával élve: szarul, de büszkén! A jövőt tekintve pedig néhány közhellyel élnék: lesz ez még jobb is, lassan de biztosan, hosszú az út a sikerig, fontos a kitartás és miegymás. A tanácsokat szívesen fogadom, nekem egyenlőre egyetlen célom van: élvezzem. 

Egy ismerősöm mondotta volt, hogy egy workout session sem történt meg, ha nincs dokumentálva képi úton, így hát íme a bizonyíték! 

Csokoládé Puszedli Mindenkinek, Futásra fel Gazellák!