Én és a gasztronómia

Rovat bevezetőként szeretnék néhány szót szólni Andóka és a gasztronómia kapcsolatáról. Első bejegyzésemben már volt róla szó, hogy ez nem kifejezetten és kizárólagosan gasztro blog lesz, és ez nem is fog változni - azon egyszerű oknál fogva, mert se nem vagyok egy Stahl Nigella, de még Mautner Zsófi és Jamie Oliver franszia leszármazottja sem. Röviden összefoglalva: főzök, és néha sütök is, élvezem magát a tevékenységet, de legjobb azt szeretem, amikor bepuszilhatom a végterméket végre!   

A főzéssel már nincs baj, vagy fejből, vagy receptből elboldogulok (plusz hálás köszönet minden food blogger barátnőmnek és ismerősömnek), de legfőképp "lássuk mit csináljunk abból ami itthon van" elv szokott működni. Mivel egy gasztronómiai csomópontban élek (velünk szemben megtalálhatóak az amerikai konyha remekművei ala Meki, mellette az olasz konyha ínycsiklandozó ízei (se) a pizza forte jóvoltából, a háztól 1,5 percre a távol-keleti ízek a kínai gyorsétteremben, és emellett most nyitott meg Juszuf girosza is) tehát ha valamit elrontok, akkor sem halok éhen. Amúgy meg a Kishúgom a legfőbb kritikusom, de bepuszil mindent, amit készítek:) Jövendőbeli udvarlóinak innen üzenném, ha BÁRMIT el akarsz az kistesómnál érni, egy ételt mondok: TÚRÓS TÉSZTA. Totál kivan tőle a gyerek, bármit megtesz, csillogó szemmel közli, hogy természetesen kijön értem éjfélkor a reptérre, és még le is fogom neki sütni serpenyőbe, nem mondom? Szóval kedves lovagok, ez a kulcs a gyermek szívéhez!   

Kezdő szárnypróbálgatásaim kapcsán megjegyezném, hogy persze volt idő, amikor atommal sem lehetett volna kirobbantani a tejbegrízt a lábosból, miután "elkészítettem" - mert a Dienes Mama azt mondta, hogy érzésre rakjam hozzá a grízt a tejhez (csak épp nem éreztem semmit ugye). Így hát felhívtam ismét, hogy ugyan hány "érzés" kéne ebbe a francos tejbe, mire mondta, adjak neki 20 percet. Mondom is magamban, rajtam ne múljék, két lábos már a kukában, nagyvonalú leszek, legyen 30 perc. Dienes Mama fogta, megfőzött egy adag tejbegrízt és kiszámolta pontosan, hogy mennyi „érzés” kell bele, így tudom most már, hogy fél liter tejhez 3 és fél csapott evőkanál gríz szükséges!  Rántás ügyben is vannak hiányosságaim, mert az nem megy úgy ahogy van meg hogy mikor kell alkalmazni, mennyit éssatöbbi, de úgy vagyok vele miszerint én bizony bio öko vagyok (pffff, ahha), így csak sűrítek, mit nekem rántás. Megmagyarázok én mindent. A palacsinta kérdéskört most hanyagoljuk szerintem, ezt egy külön posztban fejteném ki, totál kínos… (már most könnybe is lábadt a szemem, ahogy eszembe jut a szégyen, ahogy bevallom, nem tudok palacsintát sütni).  Ami meg a csirke szét bontását illeti - anyukám szerint egy valamire is való háziasszony szét tud szedni egy madarat, mert csak úgy lesz tuti a háztáji paraszt pipiből a húsleves.... 15 éve próbál erre rávenni, de mondtam már neki, hogy az én családom vagy eszi majd a bolti szétbontott csirkét, vagy majd meglátogatják AndóMamit, de én nem fogok szárnyas hullát trancsírozni, az is biztos...
 

Ha már édes szülőanyámnál tartunk, amennyiben AndóMamit kérdeznétek konyhai tudásomról, egy határozott „NEM TUD FŐZNI” lenne a válasz (kösziszépen Anya.... Csak azért, mert nem tudok összepattintani egy 15 főre szóló 9 fogásos vasárnapi ebédet, nem kell kitagadni). Hozzátenném, minden nézőpont kérdése ugye szerintem. AndóMamihoz képest valóban nem tudok főzni, mert ő amellett, hogy műszaki ezermestert, családunk étkeztetési managere is: adagok számát tekintve szerintem naponta minimum 10 adagnyit főz minden ételből, ami minimum 4 fajtát jelent (tájékoztatás jelleggel megemlíteném, hogy hatan vagyunk: Andómami, nagyi, nagybátyám, Andópapa, Kishúgom, én, de ebből csak 3 a bentlakásos kuncsaft. Nekünk, a többieknek transzportálja is az ételt). Nagyon komoly. A műanyag dobozokat profin címkézi névre szólóan – megőrülsz! Külön figyel arra, hogy  én laktózérzékeny vagyok, a húgom néha gluténérzékeny, Andópapa mindig fogyókúrázik (kivéve mikor szalonnát eszik disznósajttal abonettre helyezve), a nagyi finnyás, mert csak ő tud jól főzni (ez a dienes család meccs), a nagybátyám meg nem szereti a zöldséget. Könnyű velünk nah. Amúgy mindent érzésre készít természetesen, tökéletesen, én nem emlékszem mikor rontott el ételt. Szóval hozzá képest nem főzök jól.

Ami az idősebb generációt illeti, drága Andó Nagymamám almás pitéjének ízét még ma is érzem a számban, pedig már hosszú évek óta nincs Ő köztünk, és nála jobb bundás kenyeret sajttal senki nem készített, az is biztos… Miattam Ő megtanulta tejjel elkészíteni a tökfőzeléket, és ha mini fasírtgolyókat kívántam, az is pikk-pakk asztalon volt. Ami pedig a bundás almáját illeti.... Onnan tudtam, hogy biztosan nagyon szeret - persze sok más dolog mellett - hogy képes volt 5 kg almát megpucolni, kicsumázni, karikára szelni, majd palacsinta tésztába beleforgatni, és a kisütni serpenyőben a júliusi kánikulában, 40 fokban a kis szelidi-tói nyaraló konyhájában csak azért, mert tudta ez a kedvencem. A teljesség igénye mellett elmondanám, hogy Andó Nagymama a bundás almát fahéjas porcukros tejföllel tálalta! Csoda étek volt ez, csak úgy mint Ő maga! Anyai ágon a Dienes Mama sosem bocsájtotta meg szerintem, hogy a nádszál Dienes Család sarja (AndóMami) összekeveredett a pufifánk Andó vérvonallal, és így mindnyájan hajlamosak vagyunk attól magunkra kapni néhány kilócskát, ha már sütire gondolunk. Ebből kifolyólag a nagyi nem süthet heti rendszerességgel 15 éve, mert ha süt, akkor azt meg is esszük (nehogy kárba vésszen), és elpatkolunk diabéteszbe (AndóMami szövege...) De ha süt - az maga a csoda!!!!! A barátaimnak, ha csak annyit mondok, hogy csoki szalámi, remegve könyörögnek egy szeletért (és fitnesz bérletért, mert egy szeletben van vagy 4000 kalória). Egy mondatba sem merem foglalni a „tudok-e sütni” és a Dienes Mama szavakat, sértő lenne rá nézve!

DE! Ha veszünk egy konyhát - szakácskönyvet - fakanalat soha nem látott egysejtű amőbát, na, hozzá képest született konyhatündér vagyok!   

Viszont amit imádok: enni és kajáról  beszélni!!!

Mindig szoktam mondani, voltam én már cérna vékony - ezúton köszönöm György kiképzőmnek a remekművét, ami már nincs – de hát annyira szeretek enni, hogy nem is erőltetem már ezt a csontosság dolgot. Hogy én ne egyek csak füveket meg bogarakat nonsztop? Engedd el. Hagyjuk már. Ennél értékesebb számomra egy szimpatikus szendvics vagy az egészségtudatosság jegyében készült saláta lazaccal, sült hagymával, padlizsánnal, mustáros citromos szósszal megbolondítva, ha nagyon gourmand akarok lenni, parmezános bagettel összepárosítva (jelentem, éhes lettem).  A másik dolog, amit nem tudok megérteni,  hogy mesélnek olyan sztorikat, hogy valaki ELFELEJT ENNI!! Addig rendben van, hogy sok a meló meg sok a gond… De hogy elfelejtsek enni?! Hogy lehet elfelejteni enni?!!!! Diéták idején könyörögtem ezért a képességért, de a kajakívánó központom (biztos van ilyen) sosem szenvedett amnéziában sajnos... Mostanában sok a kisbabás barátnőm, ismerősöm, így teljes mértékűen megértem, hogy azért nem esznek, mert nincs idő! Ők egyébként is más kategória, ahogy Niki barátnőmnek szoktam mondani, minden kisgyermekes anya az én hősöm, hiszen életben tartanak egy kisembert napi 24 órában! Nah! Tiszteletet nekik! 

Visszatérve ehhez az elfelejtős kérdéskörhöz, azt is még el tudom fogadni, hogy mondjuk valaki nem szereti a padlizsánt, mint Bea kolléganőm (hogy lehet nem szeretni a padlizsánt???!!!), de hogy valaki ne szeressen enni … AZ MONDJUK KI, GYANÚS!!! Hallottam már ilyenről egyébként! Effajta embertípussal kapcsolatban én azt mondom Nektek, legyünk elővigyázatosak! 

Jómagam példának okáért étterembe is csak úgy merek elmenni általában (megkímélvén magam és a velem érkezők idegrendszerét és idejét), hogy már napközben, vagy előző nap megnézem neten az étlapot és kiválasztom, hogy mit eszek majd!  Meg egy B opciót is - biztos, ami tuti alapon... Nemrégiben csinálnom kellett egy 21 napos húsmentes böjtöt – kegyetlen volt. A 21. napon természetesen a családnak rántott szelet volt az ebéd (nekem cukkinis lasagne, ami amúgy finom volt), és szégyelltem magam, de komoly utálat érzés kerekedett felül Andókán azon családtagjaim iránt, akik megízlelhették a mennyei husikát! Múlt heti közel-keleti utam kapcsán is a második dolog, amit fontosnak tartok elmondani Mindenkinek (az első az, hogy nem, nem féltem kint egyáltalán, ma mennék már vissza:), hogy isteni ételeket ettem. Természetesen Tel-Avivban van már kedvenc helyem is – ami olyannyira csodálatos padlizsános hummuszos sabbichot kínál, hogy bár minden ételt lefotózok, a finomság előbb fogyott el, mint, hogy a fényképezésre gondoltam volna! Komolyan mondom, az a padlizsános cucc olyan volt, hogy majdnem elsírtam magam a gyönyörtől ahogy majszoltam!

Azt is beszélik, hogy tudok úgy magyarázni ételről, hogy megéhezik tőle a hallgatóság, de hogy szívesen kipróbálná azt amiről hadoválok, az is garantált! Mivel videó blogot nem tervezek, így meglássuk, hogy mindez írásban is működik e! Képes dokumentációim is vannak, ugyanis nemcsak a saját fogásaimat fotózom, de minden társaságomban ételt fogyasztó embertársamat szokásom őrületbe kergetni azzal, hogy "várj, lefotózhatom a kajádat? várrrjjjj, ne egyél márrrr" :) Ezúton itt is köszönöm a türelmeteket, ha gazdag leszek vagy ilyesmi, meghálálom!  Ennél fogva a jövőben szeretnék beszámolni Andókásan, totálisan szubjektíven azokról a finomságokról, amelyeket kóstoltam; gasztronómiai csomópontokról, ahol garázdálkodtam; és azokról a roppant egyszerű receptekről, amelyeket én magam is el tudok készíteni, és így a világon valószínűleg bárki. Ismétlem, nem vagyok sem étterem kritikus, sem pedig gasztro kiválóság, csupán az ízlelőbimbóimra tudok hagyatkozni, és arra, hogy szerintem a világon az egyik legjobb dolog enni!

CsokiPuszi, Andóka