Mennyit ér
szerinted egy pohár puding? És egy szelet sonka? És egy műanyag pohárka üres
kávé? Ne forintban gondolkozz.
Ettél már pudingot? Ittál már kávét? Ma reggel sonka volt a tányérodon? Gazdag ember vagy, hidd el nekem. Nem azért mert én azt mondom, és még a társadalmi konvenciók szerint sem. Hanem azok szerint, akiknek mindez nem adatik meg …
Puding. Veheted készen a boltban, van persze olcsó és drága is, készítheted otthon, főzheted kavargatva, de van tasakos is, hogy csak berakd a mikroba és 30 másodperc után kanalazd. Puding. Tudod jól mi az, ettél már sok százszor. Kedvenc ízed van? Puncsos vagy vaníliás? Ha választ akarsz adni, gondolkodnod kell mert minden ízt ismersz. Ha márványosra készíted összeöntve okosba a csokist a vaníliással, az a tuti Andóka szerint. Hajnal 2-kor pudingot kívánsz? Van. Miért ne lenne? Egy tasak Gála mindig lapul a fűszerek között. Vész esetére ugye.
Puding. Húsvét vasárnapján a Boráros téri közösségi ételosztáson desszertként szerepelt. Csodásan készült főzve egy jól menő, méltán népszerű étterem konyháján, csoki reszelékkel a tetején. Egy 5 éves copfos kislány a kezébe adott pohár pudingot szorongatva rám nézett, miközben az apukájának a kávét adtam ebéd után, és megkérdezte : "néni, tetszik tudni hogy ez a puding dolog finom-e?" Zavartan néztem, talán a kérdést sem értettem, mert hát nekem a Gála otthon figyel a fűszerek között három ízben, a tejjel együtt a hűtőben. Az apuka csendben oda súgta: bocsánat, sosem kóstolt még pudingot. Az ötéves közben pedig csak félve néz rám és egyetlen őszinte választ vár a kis maszatos arcával a kérdésére tőlem, miszerint: finom-e ez a puding dolog néni? Egyszerű pár szavas kérdő mondat. De ettől a szó belém szakadt, a szívem meg ketté. Legszívesebben a világ összes pudingját ott azonnal megfőztem volna neki, de helyette csak bőszen bólogattam, hogy igen, bizony az ... Amikor pedig visszanéztem pár perc múlva, vigyorgó csoki reszelékes arccal kiabálta: ízlett néni! Akkor ott csak állsz és igyekszel nem megszólalni, mert tudod véged lenne, az összeomlást Ő pedig nem értené, hiszen a puding finom volt, a világ kerek! Így hát csak mosolyogsz némán és dobsz egy puszit neki, lám én mondtam, hogy jó lesz. Végeztem a dolgom tovább, boldog voltam, hogy ott lehetek. Aztán később beültem a kocsiba és sírógörcsöt kaptam. Nem tudtam, hogy azért, mert megszakadt a szívem az 5 éves copfos kislányért aki a mai napig nem kóstolta a pudingot, vagy azért, mert ma végre igen, és ennek részese lehettem.
Ettél már pudingot? Ittál már kávét? Ma reggel sonka volt a tányérodon? Gazdag ember vagy, hidd el nekem. Nem azért mert én azt mondom, és még a társadalmi konvenciók szerint sem. Hanem azok szerint, akiknek mindez nem adatik meg …
Puding. Veheted készen a boltban, van persze olcsó és drága is, készítheted otthon, főzheted kavargatva, de van tasakos is, hogy csak berakd a mikroba és 30 másodperc után kanalazd. Puding. Tudod jól mi az, ettél már sok százszor. Kedvenc ízed van? Puncsos vagy vaníliás? Ha választ akarsz adni, gondolkodnod kell mert minden ízt ismersz. Ha márványosra készíted összeöntve okosba a csokist a vaníliással, az a tuti Andóka szerint. Hajnal 2-kor pudingot kívánsz? Van. Miért ne lenne? Egy tasak Gála mindig lapul a fűszerek között. Vész esetére ugye.
Puding. Húsvét vasárnapján a Boráros téri közösségi ételosztáson desszertként szerepelt. Csodásan készült főzve egy jól menő, méltán népszerű étterem konyháján, csoki reszelékkel a tetején. Egy 5 éves copfos kislány a kezébe adott pohár pudingot szorongatva rám nézett, miközben az apukájának a kávét adtam ebéd után, és megkérdezte : "néni, tetszik tudni hogy ez a puding dolog finom-e?" Zavartan néztem, talán a kérdést sem értettem, mert hát nekem a Gála otthon figyel a fűszerek között három ízben, a tejjel együtt a hűtőben. Az apuka csendben oda súgta: bocsánat, sosem kóstolt még pudingot. Az ötéves közben pedig csak félve néz rám és egyetlen őszinte választ vár a kis maszatos arcával a kérdésére tőlem, miszerint: finom-e ez a puding dolog néni? Egyszerű pár szavas kérdő mondat. De ettől a szó belém szakadt, a szívem meg ketté. Legszívesebben a világ összes pudingját ott azonnal megfőztem volna neki, de helyette csak bőszen bólogattam, hogy igen, bizony az ... Amikor pedig visszanéztem pár perc múlva, vigyorgó csoki reszelékes arccal kiabálta: ízlett néni! Akkor ott csak állsz és igyekszel nem megszólalni, mert tudod véged lenne, az összeomlást Ő pedig nem értené, hiszen a puding finom volt, a világ kerek! Így hát csak mosolyogsz némán és dobsz egy puszit neki, lám én mondtam, hogy jó lesz. Végeztem a dolgom tovább, boldog voltam, hogy ott lehetek. Aztán később beültem a kocsiba és sírógörcsöt kaptam. Nem tudtam, hogy azért, mert megszakadt a szívem az 5 éves copfos kislányért aki a mai napig nem kóstolta a pudingot, vagy azért, mert ma végre igen, és ennek részese lehettem.
Ez így nincs rendjén. Ez a világ így nincs rendjén. Tudom, mindenkinek megvan a saját baja, és az általában a legnagyobb. Én is hajlamos vagyok számomra óriási problémákon magamba zuhanni, aggódni, agonizálni, sőt. Elég azonban részt venni egy ételosztáson rászorulók számára és egyszerűen elszégyellem magam akár a gondolattól is, hogy picsogok, kiborulok, sajnálkozom bármin is. Mert nekem, Andó Anita 31 éves budapesti lakosnak igenis rohadtul nincsen problémám és mindenem megvan. Én minden reggel három különböző ízesítésű kávéból választhatok itthon, ha akarom kettőt iszok, ha akarom tejjel, de még kakaó port is szórhatok rá. Tejszínhabbal csak azért nem bolondítom meg, mert nem szeretem. De ez a világ nincs rendjén úgy, hogy emberek főtt ételt kezükből majd' elhajítva rohannak hozzám a vasárnapi Klauzál téri osztáson, hogy moströgtönazonnal szeretnének a kis műanyagpoharas kávéból. Szociálisan érzékeny embernek tartom magam, de letaglózó élmény átélni ilyesmit. Nincs ez a világ rendben, hogy anyukámék és nagyszüleim korú házaspárok nyakkendőben és kiskabátban állnak sorban az ebédért ugyanott a januári hóesésben és majdnem sírva megköszönik, hogy áldozok rájuk az időmből és mosolygok. Mióta lett az idő és egy mosoly ilyen értékes? Az sincs rendben, hogy a Boráros téri osztáson egy anyuka, amikor jó étvágyat kívánok, válaszként azt mondja, hogy „átadom a gyereknek otthon, neki lesz az étel, legalább ő egyen meleget...” Hogy egy másik hölgy a fényképező gépet látva kéri, hogy ne látszódjon az arca a képen, mert nem szeretné ha kiderülne, hogy itt volt. Pedagógus. Erre már nem jutott. „... dehát enni csak kell valamit hölgyem, nem?” -kérdezi tőlem. Látva több nyelven tudó és megszólaló néhai értelmiségiket és a halmozottan sérült fiát magával ételosztásról ételosztásra vivő asszonyt megszakadt a szívem. Mélyen. Szerintem ez a világ nincs így rendben. Nem mondok újat, sem újdonságot, és sok más sincs a helyén, de az, hogy az emberek éhesek, hogy ajándék egy kávé, és hogy egy egyszerű ízletes ebéd műanyag tányérban a Klauzál téren és a Boráros téren hóesésben vagy napsütésben áldás és akkor ott a minden legyen, az nincs rendben. Vegyük már észre.
Aztán rájövök húsvét vasárnap a szüleimnél a vacsora asztalnál ülve, ahol szótlanul kanalazom anyukám isteni forró húslevesét, hogy talán mégis van rendben valami. Minden hétvégén vasárnap meleg ételt, gyümölcsöt és süteményt, forró teát és a mindenki által áhított kávét oszt a Heti Betevő és a Food Angels Hungary csapata önkéntesekkel a Klauzál téren. Mert van egy rakás biciklis srác (Budapest Bike Maffia) akik például kitalálták, hogy a sokunk által szeretett torkos csütörtökön ahelyett, hogy fél áron elmennek enni egy étterembe, úgy döntenek, hogy egy hajléktalan szálló lakói számára visznek vacsorát. Mondván, hagyj torkoskodjanak ők is. Ahol aztán állítólag a rántott hús szinte repült a kézből, mikor megtudták a lakók, hogy desszertként sütemény is lesz... és amelyik eseményre már nem tudtam felajánlani a húst, hogy legyen miből rántott bécsi szeletet készíteni, mert megelőztek más adakozók. És vannak olyan angyalkák, mint a Food Angels Hungary, akik minden hétvégén energiát és időt nem kímélve azzal foglalatoskodnak, hogy kávé, finom zsíros és tepertőkrémes szendvics vagy épp filmforgatásról megmaradt takaró osztás legyen az arra rászorulóknak. Amikor pedig Adriennt, a vezetőjüket megkérdeztem, hogy akkor neked minden vasárnapod erre megy-e el, mosolyogva annyit mond: "de hát ez csak 5 óra a napomból, és annyit kapok vissza, hogy mindent megér..." És talán igenis rendben van valami mégis, ha a város egyik legnépszerűbb éttermének (KIOSK) séfje vasárnap délelőtt leginkább azon aggódik, hogy a vaníliás puding állaga hideg vagy meleg legyen amikor a kis pohárkákba töltjük majd a rászorulóknak. A Food Not Bombs most vasárnap pedig olyan vega menüt csinált, hogy nemcsak az illatától őrültem meg meg, de a látványtól is. Tudtátok, hogy a Heti Betevő által szervezett önkéntes jelentkezők listája minden héten előre már szerdára betelik? Túljelentkezés van, bizony ám… 2015. húsvét vasárnapját pedig azzal töltöttem néhány lelkes angyalkával, hogy az ajándékként felajánlott 18 kg sonkából, 100 darab tojásból, 1,5 kg vajból, 20 kg kenyérből, 15 kg zöldségből és 20 liter vaníliás pudingból a nagylelkű KIOSK étterem konyháján húsvéti csomagot gyártottunk olyanok számára, akiknek másképp ilyesmit elfogyasztani nem lett volna lehetőségük.
Szóval azt hiszem,
a világban mégis vannak dolgok, amelyek rendben vannak.
Mert igenis kell adni. Mert van kinek és kiknek - sajnos. Bárcsak mindenki tudná, hogy milyen íze van a pudingnak és hogy a húsvéti sonkás szendvics magától értendően rendelkezésre áll ma reggel és holnap is. De amíg nem így van, igenis adni kell, ha egy darab almát akkor azt, ha egy doboz zsírt akkor pedig azt. Mert neked lehet, hogy ezek csak apróságok, míg másnak a világ, de minimum a tele a pocak ismeretlen vagy rég elfeledett érzésének előfutára. Segítség adás már az is, ha kimész egy ételosztásra és zacskóba rakod a sütit és a gyümölcsöt vagy töltöd a kávét a kis poharakba - vagy csak megosztod egy felhívásukat a közösségi oldalon. Az jár a fejemben mindig, hogy lehetek egyszer még én is a másik oldalon… és csak remélhetem, hogy akkor is lesznek még angyalok, biciklisek, vega önkéntesek, nagylelkű étterem tulajdonosok.
Sokan kérdezik és talán nem is értik, hogy minek írom ezt a blogot, mi a célom? Eddig lazán válaszoltam, hogy csak úgy, saját szórakoztatásomra. De nem, ma ez nem így van. Ezennel ezt a kijelentést erre a bejegyzésre határozottan módosítanám. Ezt a posztot nem azért írom, hogy magamat szórakoztassam, hanem azért, hogy elmondjam Andóka 2015. húsvét vasárnapját és az eddigi élményeimet e téren. Csak remélni tudom, hogy ezáltal akár csak egy ember, talán épp te veszel egy kiló zöldséget és megkérdezed tőlem, hogy hova vidd, vagy pedig jelentkezel egyszer önkéntesnek. Vagy csak egyszerűen nem úgy gondolsz majd a rászorulókra, hogy „azok a csövesek”. Nem, ők is emberek. Csak úgy mint te, én, mi, a szüleid, a barátaid. Megérdemlik, hogy egyszer, néha, de leginkább minél többször átéljék azt az érzést, ami nekem például az egyik legkedvencebbem: hogy tele a pocak. Hát én ezért segítek és adok, hogy ezt az érzést átélni másnak is sikerüljön.
Már volt szerencsém máskor is részt venni ilyen alkalmakon mint a mai, de ez más volt. Remélem és hiszem, hogy ezt a vasárnapot nem felejtem el soha. Ezen a napon voltam egyszerre a világ szomorúságában mélyen, és magasan a boldogságban is. A szívem szakadt meg, hogy a copfos kislány ezen a reggelen még úgy ébredt, hogy sosem kóstolt pudingot. De összeszorul a boldogságtól a lelkem, hogy ezen az estén már úgy aludt el, hogy tudta azt, amit én is: a vaníliás puding bizony finom. Mi másért éri meg adni, ha nem ezért?
Ha segíteni szeretnél, keresd az Angyalkákat: https://www.facebook.com/foodangelshungary
Mert igenis kell adni. Mert van kinek és kiknek - sajnos. Bárcsak mindenki tudná, hogy milyen íze van a pudingnak és hogy a húsvéti sonkás szendvics magától értendően rendelkezésre áll ma reggel és holnap is. De amíg nem így van, igenis adni kell, ha egy darab almát akkor azt, ha egy doboz zsírt akkor pedig azt. Mert neked lehet, hogy ezek csak apróságok, míg másnak a világ, de minimum a tele a pocak ismeretlen vagy rég elfeledett érzésének előfutára. Segítség adás már az is, ha kimész egy ételosztásra és zacskóba rakod a sütit és a gyümölcsöt vagy töltöd a kávét a kis poharakba - vagy csak megosztod egy felhívásukat a közösségi oldalon. Az jár a fejemben mindig, hogy lehetek egyszer még én is a másik oldalon… és csak remélhetem, hogy akkor is lesznek még angyalok, biciklisek, vega önkéntesek, nagylelkű étterem tulajdonosok.
Sokan kérdezik és talán nem is értik, hogy minek írom ezt a blogot, mi a célom? Eddig lazán válaszoltam, hogy csak úgy, saját szórakoztatásomra. De nem, ma ez nem így van. Ezennel ezt a kijelentést erre a bejegyzésre határozottan módosítanám. Ezt a posztot nem azért írom, hogy magamat szórakoztassam, hanem azért, hogy elmondjam Andóka 2015. húsvét vasárnapját és az eddigi élményeimet e téren. Csak remélni tudom, hogy ezáltal akár csak egy ember, talán épp te veszel egy kiló zöldséget és megkérdezed tőlem, hogy hova vidd, vagy pedig jelentkezel egyszer önkéntesnek. Vagy csak egyszerűen nem úgy gondolsz majd a rászorulókra, hogy „azok a csövesek”. Nem, ők is emberek. Csak úgy mint te, én, mi, a szüleid, a barátaid. Megérdemlik, hogy egyszer, néha, de leginkább minél többször átéljék azt az érzést, ami nekem például az egyik legkedvencebbem: hogy tele a pocak. Hát én ezért segítek és adok, hogy ezt az érzést átélni másnak is sikerüljön.
Már volt szerencsém máskor is részt venni ilyen alkalmakon mint a mai, de ez más volt. Remélem és hiszem, hogy ezt a vasárnapot nem felejtem el soha. Ezen a napon voltam egyszerre a világ szomorúságában mélyen, és magasan a boldogságban is. A szívem szakadt meg, hogy a copfos kislány ezen a reggelen még úgy ébredt, hogy sosem kóstolt pudingot. De összeszorul a boldogságtól a lelkem, hogy ezen az estén már úgy aludt el, hogy tudta azt, amit én is: a vaníliás puding bizony finom. Mi másért éri meg adni, ha nem ezért?
Ha segíteni szeretnél, keresd az Angyalkákat: https://www.facebook.com/foodangelshungary
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése