Szevasz 2015 ... Hello 2016

Tekintsünk el attól, hogy mióta nem írtam, rendben? Vagy kezdtem már így bejegyzést? J Upsz. Kint süt a nap, rotyog a lencse (nálam nem), és közben biztos a meleg tengerparton sütteted épp magad Zenben, koktélt szürcsölgetve (én nem) tehát tekintsünk el, hogy Andóka mióta nem írt blogot… Mindjárt 2016., most tényleg az év utolsó napján akar bárki is megfedni? Leginkább én saját magamat?

Ugyan, tavaly ilyenkor tudtam én, hogy 1 év múlva sok-sok hónap kihagyás után az új céges laptopomról pötyögöm az év utolsó bejegyzését a saját blogomra? Nem tudtam… Pedig hajlamos vagyok azt hinni, hogy én mindent tudok (ez fel is írom a „TO DO 2016 listára: Andóka, tanuld meg, nem tudhatsz mindent”).

Hajlamos vagyok határtalan optimizmusra, de képes vagyok tragikomédiába illően túlmisztifikálni a dolgokat negatív irányba is… Amikor tehát 1 éve ilyenkor melegítőben magoltam az eljárási jogot (köszi ELTE Jogi Kar, jó volt veled) és épp készültem az esti rózsabarack utcai activity partira Pubiéknál, azt hittem a 2014-es évnél keményebb nem jöhet, innen már csak felfelé vihet az út… 

Belecsúszva néhány perce a számvetésbe (pedig minden évben megfogadom, hogy nem teszem, de hát ezek a fogadalmak… addig tartanak, mint a fitnesz bérlet amit januárban váltasz ki, hogy te idén bizony modelalkatleszelbizony… aha. és februárban rájössz, hogy nem.), határozottan kijelenthetem, ezt is benézted Andóka! Már épp kezdtem is bele a „Ez a 2015 olyan de olyan nagyon …. nem frankó volt” mondatba magamban, amikor rájöttem, nem tudom szidni ezt az évet. Annyi minden történt, hogy az öt évre is elegendő lenne egy ember számára, de ha végig nézek ezen a 365 napon, néhányat elcserélnék, de a legtöbbet nem :)

Mert minden jó, ha a vége jó…

Hiszen tavaly ilyenkor, 2014. december 31.-én

• nem tudtam, hogy januárban megszületik a blogom… Ami pont olyan lett, mint amilyennek megálmodtam, és minden reményemet felülmúlta az, hogy barátok, ismerősök és ismeretlenek mennyire örültek és támogattak. Azt sem tudtam, hogy ez mennyire örömet fog nekem szerezni 
• nem tudtam, hogy lehet ennyire fázni, amikor 3 napig tizenkét órát állok a Mangalica Fesztiválon. Lehet :)))
• nem tudtam, hogy hiányozhat valaki annyira, hogy megszakad a szíved újra és újra
• nem tudtam, hogy hogy az előbbi is enyhülhet, és majd átalakulhat emlékké. Csak minden idő kérdése
•  nem tudtam, hogy mennyire menő érzés 31 évesen szülinapi házibulit tartani a legjobb barátaidnak (és még a szomszédok is jól viselték a tömeget)
• nem tudtam, hogy elkaphat a határtalan „boldog vagyok” érzés az Örs vezér téri villamosmegállóban egy szimpla őszi keddi estén, pedig nem is tökéletes az életem
•  nem tudtam, hogy Tel Aviv a világ legkirályabb városa… Az. Ha egyszer odajutsz, örökre beleszeretsz
• nem tudtam, hogy januárban megváltozik az életem, amikor 10 kiló mangalica zsírt vittem a Food Angels Hungary kis csapatának
• nem tudtam, hogy egy pohár vaníliás puding mennyire értékes… Azóta máshogy eszem ezt is és minden más ételt
• nem tudtam, hogy lehet mosolyogva kelni reggel hatkor hétvégén, mert krampusz leszek nélkülöző gyerekeknek ételosztáson
•  nem tudtam, és az angyalka pajtásaim sem tudták még, hogy 2015. december 23.-án már nagybetűs ALAPÍTVÁNY leszünk, amit együtt ünneplünk
• nem tudtam, milyen az, amikor 17 év barátság után fél évig egy butaság miatt nem beszélsz az egyik legrégebbi barátnőddel … nem tudtam, hogy mennyire jó utána megint az, ha az életed része újra
• nem tudtam, milyen az, amikor visszakapsz egy olyan barátot, akik majd 10 évig alig voltatok egymás életének a részesei… és mennyire jó is tud ez lenni
• nem tudtam, hogy ennyire jó libegőzni magnum fagyit majszolva
• nem tudtam, hogy két ember, akit szerintem egymásnak teremtett az élet, végül megküzdenek e magukkal, a világgal, a múlttal, a kompromisszumokkal, és együtt lesznek. Megtették :)
•  nem tudtam, milyen csodálatos hely a csopaki Márga Bisztró (úristen, annál is jobb), és az első hely, ahol felőlem penészes csirkét is adhatnának, a látvánnyal jól lakom (de inkább adjanak francia rakott burgonyát a nyári hideg uborkaleves után. Köszike)
• nem tudtam, hogy lehet ennyire örülni, amikor megszületik egy kis hercegnő és végre vehetsz tüllszoknyát a GAP Baby osztályán (Hello Lizi J)
• nem tudtam, bár sejtettem, hogy a távolság nem befolyásolja egy barátság meglétét. Még mindig nem :)
• nem tudtam, hogy milyen jó is a Balaton parton a fűben feküdni, és nézni az eget. Csak úgy...
• nem tudtam, hogy lehet ennyire kilátástalannak látni a jövőt … és nem tudtam, hogy onnan is fel lehet állni. mert fel lehet. csak akarni kell, rohadtul, fájni fog, sírsz közben, de nem tehetsz mást, csak nézel előre…
• nem tudtam, hogy képes leszek a nagy volt szerelemmel új beszélgetni, hogy már nincsenek sérelmek, csak felnőtt viselkedés, és úgy rá gondolni miközben beszélgettek: „szép volt együtt, nekünk ennyi járt…”
•  nem tudtam, hogy képes vagyok felmondani a saját Apukámnak. Azt sem, hogy ő ezért nem fog haragudni, sőt… Megkönnyebbül, boldog lesz, és velem örül a sikeremnek később
• nem tudtam, hogy 2015. szeptember 7.-én reggel a róna utcán nem jobb kell majd fordulnom dolgozni, hanem balra...
• nem tudtam, hogy mikor ezek a sorokat írom, már lejárt a próbaidőm a piros kis telefonos multinál
• nem tudtam, hogy egyetlen kis lépés és változás megfordítja majd az életemet 180 fokba…
• nem tudtam, hogy igazi multipatkány vagyok, aki imádja, ha ezren zsizsegnek körülötte, hogy reggelente csak kártyával mehet be a helyére, hogy szabályok kötik az életét reggel kilenctől este hatig… és ez nekem így jó
• nem tudtam, hogy ennyire ki tudok állni magamért
• nem tudtam, hogy lehet ekkora boldogság, amikor a legjobb fiúbarátom bejelenti, hogy kisbabájuk lesz a párjával, majd azt mondja: "Baba, alig várom hogy itt legyen..."
• nem tudtam, hogy ha pálinkára és borra jégert iszok, bizony délután ötig fókuszálok mentes vízzel másnap (okos Andó. Egyes leülni)
• nem tudtam, bár sejtettem, hogy lesz még egyszer az, hogy a húgom lesz az én nővérem, de legalábbis úgy viselkedik J))
• nem tudtam, hogy békávéval járok majd minden nap dolgozni, ÉN. A kocsi sznob J))
•  nem tudtam, hogy lehet még úgy érezni magad munkahelyen, hogy „ez az én helyem"
• nem tudtam, hogy képes vagyok egymást követő 6 napon keresztül bulizni (Adri szülinapi hete volt nah…)
• nem tudtam, hogy egyszer még úgy indulok majd egy céges csapatépítőre, mintha osztálykirándulásra mennék
• nem tudtam, hogy új kollégákkal új barátok is lesznek az életemben, akik olyanok mintha mindig is ott lettek volna
•  nem tudtam, hogy az a Tündérke, akivel idén szilveszterezek, tavaly még nem volt része az életemnek
• nem tudtam, hogy lehet úgy gondolni a nehézségekre, hogy azt mondod:

„…se előbb se később nem kellett a változás, ennek így kellett lennie, mert különben nem itt lennék, nem velük, nem így…. És nélkülük és ezek nélkül én kevesebb lennék”

Mert sosem tudhatod… Boldog Újévet! J

A harminc az új húsz?

Na nem nekem, mert én már rég betöltöttem A kort, épp néhány száz napja múlt el! 

Előre is elnézést az Uraktól, de most e témában nem érek rá veletek foglalkozni, Tudjátok, nektek 30 után jön a legjava, olyanok vagytok, mint a jó bor, ésatöbbi, szevasztok:)

Szóval a harminc az új húsz? Vagy inkább büszkén vállaljuk, hogy a harminc az harminc?

Minden nő életében eljön az a nap, amikor betölti a harmadik x-et, ez ellen nincs mit tenni. Valljuk be, kevesen bontanak vagy bontottak dom perignon pezsgőt közülünk e jeles esemény alkalmából. Ezen a héten egy madárhegyi domboldalban élő Kislány lesz hivatalosan 30 éves (20-nál egy nappal sem néz ki idősebbnek, nekem elhihetitek), és mivel picit aggódik a nagy nap miatt, eltűnődtem, hogy mint hiteles öreg, milyen tanácsokkal is láthatnám el mielőtt mély depresszióba zuhan. Mások problémáival kapcsolatosan mindig szuper okosságokat tudok javasolni, így ebben az esetben is hűen Andókához írtam egy listát gyorsan Neki előnyök és hátrányok oszloppal (mániám), aztán rájöttem, de hiszen nekem van egy blogom, így társadalmi jó cselekedetként úgy döntöttem meg is osztom veletek itt, hátha más is paradicsomos tésztába készül fojtani a bánatát, mert jön a para dátum.

Most így visszagondolva, valóban para? Előtte talán, utána már inkább mókás! Miért is para? Csak. Ez ilyen női dolog. Hogy a szám miatt, az ehhez kapcsolódó számunkra megkerülhetetlen életút számvetés végett, vagy csak a társadalmi konvenciók okán nem tudom, de sokan megállunk előtte egy percre és körül nézünk vagy néztünk, magunkban. Én is persze hogy megtettem, mondjuk egy évvel korábban, a 29. születésnapomon pánikoltam be: mindjárt itt a harminc és sehol sem tartok (pedig igen). A harmadik ikszen végül aztán szinte észrevétlenül átszökkentem, hiszen akkor valahogy kerek volt minden az életemben: úgy ahogy az elméleti Andóka nagykönyvben meg volt írva! Sok minden változott és történt az azóta eltelt mostmár több mint egy évben, jók és kevésbé jó dolgok egyaránt, ám határozottan kijelenthetem, én bizony imádtam a harmincadik szülinapomat, az egyik legvagányabb és legizgalmasabb évem volt, és nagyon szerettem harminc lenni! :)

Ám akik még nem töltötték be és negatív asszociációk élnek bennük, azoknak az alábbi kis szösszeneteket tudom felsorolni pro és kontra a teljesség igénye nélkül –szigorúan Andókásan, szubjektiven, ironizálva és humorizálva, hiszen az utóbbi kettő valljuk be minden élethelyzetben elengedhetetlen és nagy segítség. Hát még most, hogy a para évszámról van szó!

Kezdjük rögtön a negatív észrevételekkel, a rossz dolgokon mindig jobb hamar túlesni (ragtapasz, gyanta, abszint – egy rántásra mind, ezt vallom):

- igen, a húszas éveidről való sztorizások már lassan úgy kezdőnek " amikor fiatal voltam"

- a női újságokban új oszlopot kell nézned a krémek osztályozásánál: "mit használj, ha 30+"

- megtaláltad az igazit már? Akkor nyugodjál meg szépen

- Van már esetleg gyermeked is? Áh, akkor nem is olvasod ezt, nincs időd szülinapok számán parázni

- DE! Ha még nem vagy férjnél és/vagy nincs gyermeked, akkor az alábbi kérdésekre higgadt, javaslatom szerint egyszavas válaszokat adj, lehetőleg arcmimika alkalmazása nélkül:

                   "És nem is tervezel férjhez menni? De"

                   "Valójában szeretnél gyereket? Igen"

                   "Nem félsz, hogy kifutsz az időből? Nem"

                   " ........."   ez egy halk sóhaj lesújtó pillantással, nagy családi eseményen. 
                   Válasz: bort valaki?"

- Most jut eszembe, ezek a kérdések vadházasságban élőket is érinthetnek :)

- Nem, már nem leszel huszonéves anyuka – de néhány barátnőd az, tehát lesz kiktől tanácsot kérni

- Nehezebb a másnap - sokkal, nagyon sokkal (megoldás: ne igyál annyit)

- 1 óra alvás után NAGYON ráncos lesz a szemed reggel (megoldás: 3 liter víz, hideg uborka)

- Indokolt a hajfestés (nem hobbi), mert óhatatlanul megjelennek az ősz hajszálak 

- Egyre többször köszönnek csókolommal a liftben 
Sorolhatnám még, de minek, térjünk át a jó dolgokra!

Miért is örüljünk a harmadik iksznek?

- Az előbb felsoroltaknak a felét se vedd komolyan! Ez szabály!!!

- 30. Szülinap előtt határozottan kötelező szemtelenül sokat költeni a külsőnkre (fodrász, manikűr, pedikűr, masszázs. Próbáljon meg valaki beszólni, naugye.)

- A legfrankóbb ajándékok ekkor lesznek! Komolyan, mindenki hatalmas haccacárét csap, lehet, hogy még egy utazás is befigyel! (saját tapasztalat)

- A "társadalmi konvenció" szókapcsolatot mostantól szívből ignorálhatod. Már úgyis mindegy :)

- Ha nincs párod, új barter bizniszt köthetsz még egyedülálló haverokkal, hogy "majd ha 35 évesek leszünk összejövünk” meg ilyesmi. B-terv mindig legyen alapon.

- Van párod/férjnél vagy? Valamit jól csináltál.

- Gyerek is van? Két dolgot jól csináltál, és ez a gyermekek számával csak növekszik!
- Nem vagy még férjnél? Dehát Bridget Jones is elmúlt 30 amikor megismerte Mr. Darcyt!

- Nincs még gyerek? Ne ess kétségbe Kate Middleton is 30 után szült! 

- Ünnepnap, amikor elkérik a személyidet, ha bort veszel az Aldiban

- Ha betöltötted a harmincat, lemegy a nyomás, lesz 10 szabad éved (40-ig sok még az idő)

- Apropó bakancslista! Mehet a teljesítés! Ha megkérdezik, hogy nem lesz e sok az élményből, csak nem-e kapuzárási pánik, válasz: Egyik sem, de köszi a figyelmet!

- Megteheted életed legbátrabb és legvagányabb lépéseit is, hiszen "30 múltam, mikor máskor, ha nem most"

- 30 felett komolyan vesznek, hisz már 12 éve nagykorú vagy hivatalosan (kivéve mikor miki-egér mintás kapucnis pulcsiban mész az utcára. Ugyanez érvényes piros pompomos sapikra. Tapasztalat)

- Bármikor elsütheted azt a poént: "a rutin meg az évek"

- Gondolkodás nélkül drágább arckrémet vehetsz, mert "ebben a korban már igazán számít a minőség"

- Megdicsérheted magad, hogy képes vagy ugyanannyit bulizni, mint 25 évesen, és még mindig bírod (apró örömök ugye)

- Indokolhatod a koroddal, ha már nem bírod a heti 3 bulit egymás után és inkább otthon maradnál (pedig semmi para, csak inkább bekuckóznál a kanapén)

- Számot vethetsz az életeddel és kiborulhatsz, de legbelül már tudod bölcsen, minden okkal történt es mindennek eljön a maga ideje (én legalábbis ajánlom neki) 

Látjátok, minden csak nézőpont kérdése! Miután betölti az ember a harmincat, rájön, nem is kell a számot annyira komolyan venni, ám ha mégis, csakis pozitívan! 

Mit üzenek a szülinapos Kislánynak a Madárhegyen? Írhatnék közhelyeket, hogy hidd el nekem, ott tartasz ahol lenned kell, mindennek oka volt, ezek nélkül az évek nélkül kevesebb lennél, ugyanolyan szép leszel 1 hét múlva is, mint ma, és megütöm, aki leöregez Téged (mert akkor én is az vagyok) és mennyivel bölcsebbek és okosabbak vagyunk mint néhány évvel ezelőtt! A legfontosabb azonban az, hogy ami nem történt meg eddig, az még csak most jön, tehát igazán boldogságosan izgalmas éveknek nézel elébe! Még legalább kétszer ennyit kívánok és végre üdvözöllek a klubban, mert harmincnak lenni igenis menő!!!

Futni vagy nem futni

Bekezdésként eltérnék egy kicsit a tárgytól, amit a cím sejtet. 
Öröm volt a kis lelkemnek, hogy a legutóbbi bejegyzés óta többen is érdeklődtek a jótékonykodás mikéntje után, valamint sok levelet is kaptam, amelyben kérdezték, hogyan is segíthetnének. Eszerint mégiscsak olvasták, olvastátok a blogom legutóbbi írását, és ezt borzasztóan köszönöm!  Még olyan régi barátom is, akiről azt hittem, nemhogy egyáltalán olvassa a blogomat, de hogy egy ilyen téma lesz az utolsó, ami felkelti az érdeklődését. Elméletben nincs ebben semmi különös, hiszen jó ember ő, régóta barátom, egyszerűen csak ez a téma és ő azt hittem - ezek szerint tévesen - távol állnak egymástól. Aztán egyszer csak rám írt, hogy jöhetne-e valamikor segíteni. Akkor azt éreztem, ez már egy kis győzelem! Nem nekem, hanem Nekik ott a Klauzál téren és a Borároson, meg mindenütt!

Ezúton elnézést kérek, hogy nem írtam azóta, de azt hiszem, picit megfutamodtam. Átvitt értelemben mindenképp. Nem tudtam hogyan tovább. Maga az élmény, ami ért aznap ott, őszinte leszek, idő kellett, míg feldolgoztam. A bejegyzésbe pedig azt hiszem beleraktam az egész lelkemet - a hálámat, a dühömet, Andókát, úgy ahogy van, hogy segíthessek. Ti pedig elolvastátok, és nekiláttatok segíteni! Végtelenül megtisztelő megírni olyasmit, aminek hatására az emberek cselekednek, főleg azért, mert ezt szerettem volna elérni! Ez pedig így is történt: sokan segítettek azóta rászorulókon, ismerősök vagy ismeretlenek egyaránt! Köszönöm ezt Nektek/Nekik az Ő nevükben is! 

Mint ahogy beszélni valója, úgy írni valója is mindig akad Andókának, de sokszor csak ültem a kis fehér laptopom előtt esténként, és azon gondolkodtam, most akkor írjak egy posztot a túródesszertekről? Komolytalannak éreztem, és talán nem méltónak a pudingos kislány felé! De most már talán Ő sem fog megharagudni, ha visszatérek Andókásan, így hát vágjunk is bele! 

Szóval futás. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy futós lány (és itt most finom voltam és nőies). Az általános iskolában és középiskolában volt egy számomra értelmezhetetlen feladat testnevelés órán, „kúper-teszt”. Biztos emlékeztek. 12 percig kellett futni körbe-körbe a pályán. Miért pont 12 perc? Miért nem 11? vagy 13? Szerintem totál nem logikus. No mindegy is, egy dolog biztos volt ezekben a feladatokban: Andóka végzett utoljára… Akár épp pufifánk voltam, akár nem. Általában már söpörték a salakot utánam, amikor bezuhantam a célvonalba. Tök égő volt nah. Legfőképp pedig nekem, mert meggyőződésem, hogy én nem tudok futni. Nem arról van szó, hogy utálnék, vagy ilyesmi, hanem NEM TUDOK FUTNI CSAK ÚGY. Félreértés ne essék, tudom gyorsan kapkodni a virgácsaimat ha muszáj (ha megkerget egy kutya nem állok egy helyben), de esküszöm, látom magam előtt, ahogy futok: a gyaloggalopp láb mozgás oldalirányba hozzám képest semmi! Míg a filmekben mindenki fitten frissen gazella testűen suhan az úton mosolyogva, „imádok futni” arccal, szinte mintha felhőkön szökkennének… és ekkor elképzelem magam, ahogy futok, lúzereskedve, oldalra kalimpáló lábakkal.

A barátaim közül sokan futnak, hol élvezetből (fura népség ők ez biztos), hol kényszerből (strandszezon), de én határozottan ellenálltam. Eddig. Történt ugyanis, hogy nem is olyan régen elkezdett érdekelni a dolog. Olyan szépen beszéltek róla a többiek, legfőképp a Kereszttesóm (innen is köszipuszi), hogy elkezdtem kacérkodni a gondolattal: Andóka, le kéne menned futni.

Nem kapkodtam azért el ezt a dolgot, az elhatározást mindenféle olyan fontos teendők követték, mint szimpatikus cipőfűző választása a már meglévő szuper pompás edzőcipőbe (naná, hogy kiderült, hogy ez valójában futócipő, mi ez, ha nem jel), mert hát ez fontos. Pont. A zenei listát is összeállítottam a telefonomon, ugyanis mindig, ha meghallottam egy jó számot a rádióban, gyorsan feljegyeztem, mondván, „hm, erre tudnék futni”. Múlt hétvégén már le szerettem volna menni futni a Balaton partra – mondván, mi más tudna rávenni erre, mint a szeretett Balcsi – ám az időjárás nem volt barátom, és úgy voltam ezzel, mint az első opera élménnyel: óvatosan vele, örökre meghatározza a későbbi  kapcsolatotokat! Mivel nekem az első ilyen zenés attrakcióm 4 aspirin társaságában végződött, óvatos duhaj voltam futás ügyben is.

Eljött aztán a tegnap. Nem úgy keltem reggel, hogy MA FUTOK. Igazából fel sem akartam kelni, bár tudjuk, ez nem kívánságműsor. Vészesen melegedett napközben az idő, ilyenkor pedig én is, mint minden magamfajta nem tökéletes gisellebündchen vonalakkal megáldott pályatársam szívhez kaptam: bakker már május, mindjárt itt a stand szezon és a Rukkel-tó, és még nem vagyok gazella testű. Azonnal moströgtönmennikell mozogni (ezúton üzenném saját magamnak és sorstársaimnak, hogy valóban mozogni jó – pfff, mekkora sportnagykövet lettem –de nem leszünk gazella testűek talán soha, mert még Giselle se néz ki úgy valójában szerintem, mint Giselle. Ezt minden nap megpróbálom magammal elhitetni. Ha sikerült, szólok).

Mit csűrjem-csavarjam itt a szavakat, el akartam menni tornázni, de végül hazaérve inkább ledőltem az ágyba a migréntől szenvelegve, amikor a Kishúgom megérkezett hozzám. Közölte, hogy elviszi a kocsimat – mert ő bizony elmegy edzeni, és nem lenne-e nekem is kedvem megmozdulni. Bájos teremtés, de mindig igaza van – ezt el ne mondjátok neki! Mondtam is kedveskémnek, hogy jóarc vagy, vacsora is kéne gondolom neked mire hazaérsz, de ha elviszed a kocsit, mégis hogy menjek el az edzőterembe és bevásárolni? Hm? Hm? Cuki flegmasággal rávágta: menj el futni itt és vegyél valamit a zöldségesnél a sarkon. Hát mivel sok pénzért taníttattuk ki a Gyereket valamint természetesen vág az esze mint a borotva ösztönösen, rájöttem, hogy nem is mond olyan butaságot. Itt is van a közelbe az utca, ha összeesek akkor is haza tudnak hozni, és még a zöldségest is meglátogathatom közben! Úgy belelkesültem, hogy még Ő is megijedt szerintem, de csak helyeselt buzgón, ne essen a lelkesedés! (szerintem azt hitte egyébként, hogy visszafekszem az ágyba, ha kitette a lábát az ajtón)

De nem tettem. Helyette befűztem a régi cipőbe az új szimpatikus cipőfűzőt, gyorsan letöltöttem a "nikerun" applikációját (mindent dokumentálni kell alapon), lemostam a sminkemet (nehogy már futó pandának nézzenek izzadtan), felrántottam egy nem szimpatikus mackónadrágot, Minnie egeresbe felkötöttem a hajamat, és megindultam. Olyan elégedett és büszke voltam magamra amikor ráléptem az aszfaltra, hogy el sem tudom mondani, mintha az Olimpián álltam volna rajthoz! Mindösszesen 13:18 percet futottam, a Róna utca és a Szugló utca sarkán egészen megiramodva, kb. másfél kilométert, ami gyakorlott sportolóknak nevetséges táv, de nekem a maraton volt maga! Büszke voltam, mert legyőztem Andókát, neki iramodtam 31 évesen a futásnak (jobb később mint soha ugye), és végre nem azért nevetgéltem magamat kívülről látva, mert gyaloggalopposan cikáztam, hanem mert láttam magam előtt a végtelen nagy büszke vigyort a fejemen végig, mind az összes tizenhárom perc tizennyolcmásodperc alatt!

És hogy milyen volt? Kűzdöttem az életemért. És hogy ment? Andópapa kedvenc szófordulatával élve: szarul, de büszkén! A jövőt tekintve pedig néhány közhellyel élnék: lesz ez még jobb is, lassan de biztosan, hosszú az út a sikerig, fontos a kitartás és miegymás. A tanácsokat szívesen fogadom, nekem egyenlőre egyetlen célom van: élvezzem. 

Egy ismerősöm mondotta volt, hogy egy workout session sem történt meg, ha nincs dokumentálva képi úton, így hát íme a bizonyíték! 

Csokoládé Puszedli Mindenkinek, Futásra fel Gazellák!

A kislány, a puding és a világ rendje

Mennyit ér szerinted egy pohár puding? És egy szelet sonka? És egy műanyag pohárka üres kávé? Ne forintban gondolkozz.

Ettél már pudingot? Ittál már kávét? Ma reggel sonka volt a tányérodon? Gazdag ember vagy, hidd el nekem. Nem azért mert én azt mondom, és még a társadalmi konvenciók szerint sem. Hanem azok szerint, akiknek mindez nem adatik meg …

Puding. Veheted készen a boltban, van persze olcsó és drága is, készítheted otthon, főzheted  kavargatva, de van tasakos is, hogy csak berakd a mikroba  és 30 másodperc után kanalazd. Puding. Tudod jól mi az, ettél már sok százszor. Kedvenc ízed van? Puncsos vagy vaníliás? Ha választ akarsz adni, gondolkodnod kell mert minden ízt ismersz. Ha márványosra készíted összeöntve okosba a csokist a vaníliással, az a tuti Andóka szerint. Hajnal 2-kor pudingot kívánsz? Van. Miért ne lenne? Egy tasak Gála mindig lapul a fűszerek között. Vész esetére ugye.

Puding. Húsvét vasárnapján a Boráros téri közösségi ételosztáson desszertként szerepelt. Csodásan készült főzve egy jól menő, méltán népszerű étterem konyháján, csoki reszelékkel a tetején. Egy 5 éves copfos kislány a kezébe adott pohár pudingot szorongatva rám nézett, miközben az apukájának a kávét adtam ebéd után, és megkérdezte : "néni, tetszik tudni hogy ez a puding dolog finom-e?" Zavartan néztem, talán a kérdést sem értettem, mert hát nekem a Gála otthon figyel a fűszerek között három ízben, a tejjel együtt a hűtőben. Az apuka csendben oda súgta: bocsánat, sosem kóstolt még pudingot. Az ötéves közben pedig csak félve néz rám és egyetlen őszinte választ vár a kis maszatos arcával a kérdésére tőlem, miszerint: finom-e ez a puding dolog néni? Egyszerű pár szavas kérdő mondat. De ettől a szó belém szakadt, a szívem meg ketté. Legszívesebben a világ összes pudingját ott azonnal megfőztem volna neki, de helyette csak bőszen bólogattam, hogy igen, bizony az ... Amikor pedig visszanéztem pár perc múlva, vigyorgó csoki reszelékes arccal kiabálta:  ízlett néni! Akkor ott csak állsz és igyekszel nem megszólalni, mert tudod véged lenne, az összeomlást Ő pedig nem értené, hiszen a puding finom volt, a világ kerek! Így hát csak mosolyogsz némán és dobsz egy puszit neki, lám én mondtam, hogy jó lesz. Végeztem a dolgom tovább, boldog voltam, hogy ott lehetek. Aztán később beültem a kocsiba és sírógörcsöt kaptam. Nem tudtam, hogy azért, mert megszakadt a szívem az 5 éves copfos kislányért aki a mai napig nem kóstolta a pudingot, vagy azért, mert ma végre igen, és ennek részese lehettem.

Ez így nincs rendjén. Ez a világ így nincs rendjén. Tudom, mindenkinek megvan a saját baja, és az általában a legnagyobb. Én is hajlamos vagyok számomra óriási problémákon magamba zuhanni, aggódni, agonizálni, sőt. Elég azonban részt venni egy ételosztáson rászorulók számára és egyszerűen elszégyellem magam akár a gondolattól is, hogy picsogok, kiborulok, sajnálkozom bármin is. Mert nekem, Andó Anita 31 éves budapesti lakosnak igenis rohadtul nincsen problémám és mindenem megvan.  Én minden reggel három különböző ízesítésű kávéból választhatok itthon, ha akarom kettőt iszok, ha akarom tejjel, de még kakaó port is szórhatok rá. Tejszínhabbal csak azért nem bolondítom meg, mert nem szeretem. De ez a világ nincs rendjén úgy, hogy emberek főtt ételt kezükből majd' elhajítva rohannak hozzám a vasárnapi Klauzál téri osztáson, hogy moströgtönazonnal szeretnének a kis műanyagpoharas kávéból. Szociálisan érzékeny embernek tartom magam, de letaglózó élmény átélni ilyesmit. Nincs ez a világ rendben, hogy anyukámék és nagyszüleim korú házaspárok nyakkendőben és kiskabátban állnak sorban az ebédért ugyanott a januári hóesésben és majdnem sírva megköszönik, hogy áldozok rájuk  az időmből és mosolygok. Mióta lett az idő és egy mosoly ilyen értékes? Az sincs rendben, hogy a Boráros téri osztáson egy anyuka, amikor jó étvágyat kívánok, válaszként azt mondja, hogy „átadom a gyereknek otthon, neki lesz az étel, legalább ő egyen meleget...” Hogy egy másik hölgy a fényképező gépet látva kéri, hogy ne látszódjon az arca a képen, mert nem szeretné ha kiderülne, hogy itt volt. Pedagógus. Erre már nem jutott. „... dehát enni csak kell valamit hölgyem, nem?” -kérdezi tőlem. Látva több nyelven tudó és megszólaló néhai értelmiségiket és a halmozottan sérült fiát magával ételosztásról ételosztásra vivő asszonyt megszakadt a szívem. Mélyen. Szerintem ez a világ nincs így rendben. Nem mondok újat, sem újdonságot, és sok más sincs a helyén, de az, hogy az emberek éhesek, hogy ajándék egy kávé, és hogy egy egyszerű ízletes ebéd műanyag tányérban a Klauzál téren és a Boráros téren hóesésben vagy napsütésben áldás és akkor ott a minden legyen, az nincs rendben. Vegyük már észre.

Aztán rájövök húsvét vasárnap a szüleimnél a vacsora asztalnál ülve, ahol szótlanul kanalazom anyukám isteni forró húslevesét, hogy talán mégis van rendben valami. Minden hétvégén vasárnap meleg ételt, gyümölcsöt és süteményt, forró teát és a mindenki által áhított kávét oszt a Heti Betevő és a Food Angels Hungary csapata önkéntesekkel a Klauzál téren. Mert van egy rakás biciklis srác (Budapest Bike Maffia) akik például  kitalálták, hogy a sokunk által szeretett torkos csütörtökön ahelyett, hogy fél áron  elmennek enni egy étterembe, úgy döntenek, hogy egy hajléktalan szálló lakói számára visznek vacsorát. Mondván, hagyj torkoskodjanak ők is. Ahol aztán állítólag a rántott hús szinte repült a kézből, mikor megtudták a lakók,  hogy desszertként sütemény is lesz... és amelyik eseményre már nem tudtam felajánlani a húst, hogy legyen miből rántott bécsi szeletet készíteni, mert megelőztek más adakozók. És vannak olyan angyalkák, mint a Food Angels Hungary, akik minden hétvégén energiát és időt nem kímélve azzal foglalatoskodnak, hogy kávé, finom zsíros és tepertőkrémes szendvics vagy épp  filmforgatásról megmaradt takaró osztás legyen az arra rászorulóknak. Amikor pedig Adriennt, a vezetőjüket megkérdeztem, hogy akkor neked minden vasárnapod erre megy-e el, mosolyogva annyit mond: "de hát ez csak 5 óra a napomból, és annyit kapok vissza, hogy mindent megér..." És talán igenis rendben van valami mégis, ha a város egyik legnépszerűbb éttermének (KIOSK) séfje vasárnap délelőtt leginkább azon aggódik, hogy a vaníliás puding állaga hideg vagy meleg legyen amikor a kis pohárkákba töltjük majd a rászorulóknak. A Food Not Bombs most vasárnap pedig olyan vega menüt csinált, hogy nemcsak az illatától őrültem meg meg, de a látványtól is. Tudtátok, hogy a Heti Betevő által szervezett önkéntes jelentkezők listája  minden héten előre már szerdára betelik? Túljelentkezés van, bizony ám…  2015. húsvét vasárnapját pedig azzal töltöttem néhány lelkes angyalkával, hogy az ajándékként felajánlott 18 kg sonkából, 100 darab tojásból, 1,5 kg vajból,  20 kg kenyérből, 15 kg zöldségből és 20 liter vaníliás pudingból a nagylelkű KIOSK étterem konyháján húsvéti csomagot gyártottunk olyanok számára, akiknek másképp ilyesmit elfogyasztani nem lett volna lehetőségük. 

Szóval azt hiszem, a világban mégis vannak dolgok, amelyek rendben vannak.

Mert igenis kell adni. Mert van kinek és kiknek - sajnos. Bárcsak mindenki tudná, hogy milyen íze van a pudingnak és hogy a húsvéti sonkás szendvics magától értendően rendelkezésre áll ma reggel és holnap is. De amíg nem így van, igenis adni kell, ha egy darab almát akkor azt, ha egy doboz zsírt akkor pedig azt. Mert neked lehet, hogy ezek csak apróságok, míg másnak a világ, de minimum a tele a pocak ismeretlen vagy rég elfeledett érzésének előfutára. Segítség adás már az is, ha kimész egy ételosztásra és zacskóba rakod a sütit és a gyümölcsöt vagy töltöd a kávét a kis poharakba - vagy csak megosztod egy felhívásukat a közösségi oldalon. Az jár a fejemben mindig, hogy lehetek egyszer még én is a másik oldalon… és csak remélhetem, hogy akkor is lesznek még angyalok, biciklisek, vega önkéntesek, nagylelkű étterem tulajdonosok.

Sokan kérdezik és talán nem is értik, hogy minek írom ezt a blogot, mi a célom? Eddig lazán válaszoltam, hogy csak úgy, saját szórakoztatásomra. De nem, ma ez nem így van. Ezennel ezt a kijelentést erre a bejegyzésre határozottan módosítanám. Ezt a posztot nem azért írom, hogy magamat szórakoztassam, hanem azért, hogy elmondjam Andóka 2015. húsvét vasárnapját és az eddigi élményeimet e téren. Csak remélni tudom, hogy ezáltal akár csak egy ember, talán épp te veszel egy kiló zöldséget és megkérdezed tőlem, hogy hova vidd, vagy pedig jelentkezel egyszer önkéntesnek. Vagy csak egyszerűen nem úgy gondolsz majd a  rászorulókra, hogy „azok a csövesek”. Nem, ők is emberek. Csak úgy mint te, én, mi, a szüleid, a barátaid. Megérdemlik, hogy egyszer, néha, de leginkább minél többször átéljék azt az érzést, ami nekem például az egyik legkedvencebbem: hogy tele a pocak. Hát én ezért segítek és adok, hogy ezt az érzést átélni másnak is sikerüljön.

Már volt szerencsém máskor is részt venni ilyen alkalmakon mint a mai, de ez más volt. Remélem és hiszem, hogy ezt a vasárnapot nem felejtem el soha. Ezen a napon voltam egyszerre a világ szomorúságában mélyen, és magasan a boldogságban is. A szívem szakadt meg, hogy a copfos kislány ezen a reggelen még úgy ébredt, hogy sosem kóstolt pudingot. De összeszorul a boldogságtól a lelkem, hogy ezen az estén már úgy aludt el, hogy tudta azt, amit én is: a vaníliás puding bizony finom. Mi másért éri meg adni, ha nem ezért?


Ha segíteni szeretnél, keresd az Angyalkákat:  https://www.facebook.com/foodangelshungary

Én és a gasztronómia

Rovat bevezetőként szeretnék néhány szót szólni Andóka és a gasztronómia kapcsolatáról. Első bejegyzésemben már volt róla szó, hogy ez nem kifejezetten és kizárólagosan gasztro blog lesz, és ez nem is fog változni - azon egyszerű oknál fogva, mert se nem vagyok egy Stahl Nigella, de még Mautner Zsófi és Jamie Oliver franszia leszármazottja sem. Röviden összefoglalva: főzök, és néha sütök is, élvezem magát a tevékenységet, de legjobb azt szeretem, amikor bepuszilhatom a végterméket végre!   

A főzéssel már nincs baj, vagy fejből, vagy receptből elboldogulok (plusz hálás köszönet minden food blogger barátnőmnek és ismerősömnek), de legfőképp "lássuk mit csináljunk abból ami itthon van" elv szokott működni. Mivel egy gasztronómiai csomópontban élek (velünk szemben megtalálhatóak az amerikai konyha remekművei ala Meki, mellette az olasz konyha ínycsiklandozó ízei (se) a pizza forte jóvoltából, a háztól 1,5 percre a távol-keleti ízek a kínai gyorsétteremben, és emellett most nyitott meg Juszuf girosza is) tehát ha valamit elrontok, akkor sem halok éhen. Amúgy meg a Kishúgom a legfőbb kritikusom, de bepuszil mindent, amit készítek:) Jövendőbeli udvarlóinak innen üzenném, ha BÁRMIT el akarsz az kistesómnál érni, egy ételt mondok: TÚRÓS TÉSZTA. Totál kivan tőle a gyerek, bármit megtesz, csillogó szemmel közli, hogy természetesen kijön értem éjfélkor a reptérre, és még le is fogom neki sütni serpenyőbe, nem mondom? Szóval kedves lovagok, ez a kulcs a gyermek szívéhez!   

Kezdő szárnypróbálgatásaim kapcsán megjegyezném, hogy persze volt idő, amikor atommal sem lehetett volna kirobbantani a tejbegrízt a lábosból, miután "elkészítettem" - mert a Dienes Mama azt mondta, hogy érzésre rakjam hozzá a grízt a tejhez (csak épp nem éreztem semmit ugye). Így hát felhívtam ismét, hogy ugyan hány "érzés" kéne ebbe a francos tejbe, mire mondta, adjak neki 20 percet. Mondom is magamban, rajtam ne múljék, két lábos már a kukában, nagyvonalú leszek, legyen 30 perc. Dienes Mama fogta, megfőzött egy adag tejbegrízt és kiszámolta pontosan, hogy mennyi „érzés” kell bele, így tudom most már, hogy fél liter tejhez 3 és fél csapott evőkanál gríz szükséges!  Rántás ügyben is vannak hiányosságaim, mert az nem megy úgy ahogy van meg hogy mikor kell alkalmazni, mennyit éssatöbbi, de úgy vagyok vele miszerint én bizony bio öko vagyok (pffff, ahha), így csak sűrítek, mit nekem rántás. Megmagyarázok én mindent. A palacsinta kérdéskört most hanyagoljuk szerintem, ezt egy külön posztban fejteném ki, totál kínos… (már most könnybe is lábadt a szemem, ahogy eszembe jut a szégyen, ahogy bevallom, nem tudok palacsintát sütni).  Ami meg a csirke szét bontását illeti - anyukám szerint egy valamire is való háziasszony szét tud szedni egy madarat, mert csak úgy lesz tuti a háztáji paraszt pipiből a húsleves.... 15 éve próbál erre rávenni, de mondtam már neki, hogy az én családom vagy eszi majd a bolti szétbontott csirkét, vagy majd meglátogatják AndóMamit, de én nem fogok szárnyas hullát trancsírozni, az is biztos...
 

Ha már édes szülőanyámnál tartunk, amennyiben AndóMamit kérdeznétek konyhai tudásomról, egy határozott „NEM TUD FŐZNI” lenne a válasz (kösziszépen Anya.... Csak azért, mert nem tudok összepattintani egy 15 főre szóló 9 fogásos vasárnapi ebédet, nem kell kitagadni). Hozzátenném, minden nézőpont kérdése ugye szerintem. AndóMamihoz képest valóban nem tudok főzni, mert ő amellett, hogy műszaki ezermestert, családunk étkeztetési managere is: adagok számát tekintve szerintem naponta minimum 10 adagnyit főz minden ételből, ami minimum 4 fajtát jelent (tájékoztatás jelleggel megemlíteném, hogy hatan vagyunk: Andómami, nagyi, nagybátyám, Andópapa, Kishúgom, én, de ebből csak 3 a bentlakásos kuncsaft. Nekünk, a többieknek transzportálja is az ételt). Nagyon komoly. A műanyag dobozokat profin címkézi névre szólóan – megőrülsz! Külön figyel arra, hogy  én laktózérzékeny vagyok, a húgom néha gluténérzékeny, Andópapa mindig fogyókúrázik (kivéve mikor szalonnát eszik disznósajttal abonettre helyezve), a nagyi finnyás, mert csak ő tud jól főzni (ez a dienes család meccs), a nagybátyám meg nem szereti a zöldséget. Könnyű velünk nah. Amúgy mindent érzésre készít természetesen, tökéletesen, én nem emlékszem mikor rontott el ételt. Szóval hozzá képest nem főzök jól.

Ami az idősebb generációt illeti, drága Andó Nagymamám almás pitéjének ízét még ma is érzem a számban, pedig már hosszú évek óta nincs Ő köztünk, és nála jobb bundás kenyeret sajttal senki nem készített, az is biztos… Miattam Ő megtanulta tejjel elkészíteni a tökfőzeléket, és ha mini fasírtgolyókat kívántam, az is pikk-pakk asztalon volt. Ami pedig a bundás almáját illeti.... Onnan tudtam, hogy biztosan nagyon szeret - persze sok más dolog mellett - hogy képes volt 5 kg almát megpucolni, kicsumázni, karikára szelni, majd palacsinta tésztába beleforgatni, és a kisütni serpenyőben a júliusi kánikulában, 40 fokban a kis szelidi-tói nyaraló konyhájában csak azért, mert tudta ez a kedvencem. A teljesség igénye mellett elmondanám, hogy Andó Nagymama a bundás almát fahéjas porcukros tejföllel tálalta! Csoda étek volt ez, csak úgy mint Ő maga! Anyai ágon a Dienes Mama sosem bocsájtotta meg szerintem, hogy a nádszál Dienes Család sarja (AndóMami) összekeveredett a pufifánk Andó vérvonallal, és így mindnyájan hajlamosak vagyunk attól magunkra kapni néhány kilócskát, ha már sütire gondolunk. Ebből kifolyólag a nagyi nem süthet heti rendszerességgel 15 éve, mert ha süt, akkor azt meg is esszük (nehogy kárba vésszen), és elpatkolunk diabéteszbe (AndóMami szövege...) De ha süt - az maga a csoda!!!!! A barátaimnak, ha csak annyit mondok, hogy csoki szalámi, remegve könyörögnek egy szeletért (és fitnesz bérletért, mert egy szeletben van vagy 4000 kalória). Egy mondatba sem merem foglalni a „tudok-e sütni” és a Dienes Mama szavakat, sértő lenne rá nézve!

DE! Ha veszünk egy konyhát - szakácskönyvet - fakanalat soha nem látott egysejtű amőbát, na, hozzá képest született konyhatündér vagyok!   

Viszont amit imádok: enni és kajáról  beszélni!!!

Mindig szoktam mondani, voltam én már cérna vékony - ezúton köszönöm György kiképzőmnek a remekművét, ami már nincs – de hát annyira szeretek enni, hogy nem is erőltetem már ezt a csontosság dolgot. Hogy én ne egyek csak füveket meg bogarakat nonsztop? Engedd el. Hagyjuk már. Ennél értékesebb számomra egy szimpatikus szendvics vagy az egészségtudatosság jegyében készült saláta lazaccal, sült hagymával, padlizsánnal, mustáros citromos szósszal megbolondítva, ha nagyon gourmand akarok lenni, parmezános bagettel összepárosítva (jelentem, éhes lettem).  A másik dolog, amit nem tudok megérteni,  hogy mesélnek olyan sztorikat, hogy valaki ELFELEJT ENNI!! Addig rendben van, hogy sok a meló meg sok a gond… De hogy elfelejtsek enni?! Hogy lehet elfelejteni enni?!!!! Diéták idején könyörögtem ezért a képességért, de a kajakívánó központom (biztos van ilyen) sosem szenvedett amnéziában sajnos... Mostanában sok a kisbabás barátnőm, ismerősöm, így teljes mértékűen megértem, hogy azért nem esznek, mert nincs idő! Ők egyébként is más kategória, ahogy Niki barátnőmnek szoktam mondani, minden kisgyermekes anya az én hősöm, hiszen életben tartanak egy kisembert napi 24 órában! Nah! Tiszteletet nekik! 

Visszatérve ehhez az elfelejtős kérdéskörhöz, azt is még el tudom fogadni, hogy mondjuk valaki nem szereti a padlizsánt, mint Bea kolléganőm (hogy lehet nem szeretni a padlizsánt???!!!), de hogy valaki ne szeressen enni … AZ MONDJUK KI, GYANÚS!!! Hallottam már ilyenről egyébként! Effajta embertípussal kapcsolatban én azt mondom Nektek, legyünk elővigyázatosak! 

Jómagam példának okáért étterembe is csak úgy merek elmenni általában (megkímélvén magam és a velem érkezők idegrendszerét és idejét), hogy már napközben, vagy előző nap megnézem neten az étlapot és kiválasztom, hogy mit eszek majd!  Meg egy B opciót is - biztos, ami tuti alapon... Nemrégiben csinálnom kellett egy 21 napos húsmentes böjtöt – kegyetlen volt. A 21. napon természetesen a családnak rántott szelet volt az ebéd (nekem cukkinis lasagne, ami amúgy finom volt), és szégyelltem magam, de komoly utálat érzés kerekedett felül Andókán azon családtagjaim iránt, akik megízlelhették a mennyei husikát! Múlt heti közel-keleti utam kapcsán is a második dolog, amit fontosnak tartok elmondani Mindenkinek (az első az, hogy nem, nem féltem kint egyáltalán, ma mennék már vissza:), hogy isteni ételeket ettem. Természetesen Tel-Avivban van már kedvenc helyem is – ami olyannyira csodálatos padlizsános hummuszos sabbichot kínál, hogy bár minden ételt lefotózok, a finomság előbb fogyott el, mint, hogy a fényképezésre gondoltam volna! Komolyan mondom, az a padlizsános cucc olyan volt, hogy majdnem elsírtam magam a gyönyörtől ahogy majszoltam!

Azt is beszélik, hogy tudok úgy magyarázni ételről, hogy megéhezik tőle a hallgatóság, de hogy szívesen kipróbálná azt amiről hadoválok, az is garantált! Mivel videó blogot nem tervezek, így meglássuk, hogy mindez írásban is működik e! Képes dokumentációim is vannak, ugyanis nemcsak a saját fogásaimat fotózom, de minden társaságomban ételt fogyasztó embertársamat szokásom őrületbe kergetni azzal, hogy "várj, lefotózhatom a kajádat? várrrjjjj, ne egyél márrrr" :) Ezúton itt is köszönöm a türelmeteket, ha gazdag leszek vagy ilyesmi, meghálálom!  Ennél fogva a jövőben szeretnék beszámolni Andókásan, totálisan szubjektíven azokról a finomságokról, amelyeket kóstoltam; gasztronómiai csomópontokról, ahol garázdálkodtam; és azokról a roppant egyszerű receptekről, amelyeket én magam is el tudok készíteni, és így a világon valószínűleg bárki. Ismétlem, nem vagyok sem étterem kritikus, sem pedig gasztro kiválóság, csupán az ízlelőbimbóimra tudok hagyatkozni, és arra, hogy szerintem a világon az egyik legjobb dolog enni!

CsokiPuszi, Andóka